El sem akartam hinni, hogy felmentést kapok a nagy karácsonyi futkosásból a konyha és a nappali között. Móni, az új kislány ragaszkodott hozzá, hogy ő készítse el a narancsos sült kacsát. Nem kellett neki nagyon erőszakoskodnia, ahhoz hogy egy laza kézmozdulattal a konyha felé irányítsam: - Tied a pálya angyalkám! Tettem ezt azért is, mert bizony, a karácsonyi sütés-főzéssel aratott siker babérleveleinek súlyát már elég nehezen cipelem. El vagyok én már anélkül is, békében magammal... mondjuk a család azért már nem annyira. A halászlé, a majonézes krumpli meg a párolt káposzta - a kacsához járó "sallangok" ugyan még mindig rám vártak, de azt el lehetett készíteni előző nap is, így az ünnep nekem is ünnep maradt. Beszélgetős, borozgatós, lötyögős... Ráadásul Móni még a halszeletek kirántását is bevállalta, addig, amíg a kacsa sült a sütőben. Azért tegyük hozzá, akárkit nem engednék be a konyhámban, de Móni az új kislány szakácsnak tanult s ráadásul, olyan hóvirág-ibolya meg orgona friss szellővel rafináltan kevert tavaszi illata van, ami nagyon, de nagyon szerelem gyanús.... csak úgy szórja a szikrákat a fiam felé, ha összeér az aurájuk.
Így hát mi sem természetesebb, mint hogy az ünnep első napján délelőtt megérkezett Móni, meg az édesapja, hogy velünk töltsék a karácsonyt. Az ifjúság kivonult a konyhába, én meg Józsi apuka (akit akkor láttam először) beültünk a nappaliba egy üveg tokaji és Gréti vizsla társaságában. A kezdeti "szép a fa.. igen... még illata is van... igen..a girlandok is szépek... igen... nálunk, szegény anyáméknál még árvalányhaj is volt.... Jajjjj! Az elő ne jöjjön még egyszer - zökkentettem ki a beszélgetést udvarias medréből (talán a bor hatására) úgy szúrt, hogy még januárban is vakarództunk tőle! - Mi is! - csillant fel Józsi apuka szeme, az ismerős emlék hatására. - Nekem a legkedvesebb ajándékom a korcsolya volt karácsonykor - meredt a régmúltba a tekintete. - Neked is???? - nyitottam tágra a szemem. Innentől már helyén is volt a beszélgetés. A kurblis kori! A bakancsra csatolós! ..amit kulccsal kellett a talpra tekerni... De csak bőrtalpú bakancsra lehetett! - így Józsi - Igen! A fránya kori kulcs meg évről évre elveszett... - Ezért kellett mindig új korcsolyát venni! Pedig a hossza állíthatós volt... Na, a kulcs miatt nem kellett! Azt kint a Műjégen valaki mindig adott kölcsön.. Ja! Jobb esetben ingyen, rosszabb esetben meg öt sült gesztenyéért...
Gyorsan kerekedett a történetünk - hiába, na, egy évjárat vagyunk, olyanok, akik félszavakból is értik egymást. Olyanok, akiknek ott a proli negyedben, minden télen csak egy cipője volt. Egy bőrtalpú bakancsa. Józsinak Csepelen éppúgy, mint nekem Újpesten az Arany utcában, a Külső Váci út mellett. Utáltuk fűzögetni. Kisiskolás korunkban fél órával előbb kellett felkelnünk, hogy a cipő időben kerüljön a lábunkra. Ügyetlenek voltak még az ujjaink, meg meredtek is, mert reggelre jócskán kihűlt a lakás, amiben többnyire csak a konyhában fűtöttek a szüleink, lefekvésig. A benne lévő parázs hamar elhamvadt, este. Gond volt a cipőfűzővel is... Rövid életű volt a végén lévő fém, vagy műanyag patent, amivel könnyen be lehetett vezetni a fűzőt a bakancs lyukaiba. A vége kirojtosodott, külön művészet volt végig ügyeskedve fűzögetni a hosszú szárán... Viszont a vastag bőrtalpa kiválóan megtartotta a kurblis korcsolyát, aminek négy fogát kulccsal tudtuk hozzá erősíteni. Hiába no, a múlt század ötvenes éveiben voltunk gyerekek. A Műjégre jártunk, a Városligetbe. Jártunk? Ha tellett a jegyre mehettünk, ha nem otthon maradtunk. De a karácsony másnapja az a jégé volt, az új korival... Ki nem hagytuk volna! Akkoriban más lehetőség nem is nagyon akadt, mint a Műjégpálya a Városligetben. Hosszasan kellett sorba állni, hogy bejuthassunk. Ma már? Lehet válogatni - tudtuk meg a gyerekektől. A mi kerületünkben Óbudán két ingyenes jégpályát is üzemeltet decemberben az önkormányzat. Van aztán a Budai Jégkert, közel a hajdani Moszkva térhez, van a Józsefvárosban is, a Milleniumi Kulturális Központban és Pesterzsébeten, a Jégcsarnok. Korcsolyát mindenhol lehet bérelni óránként 500-tól 800 forintos bérleti díjig. Van büfé, korcsolya élezés, Erzsébeten még hoki oktatás is - igaz gyér érdeklődéssel..
- Hiába, a Műjég az igazi, csak az... - ábrándozunk ketten, Józsival.
A Műjég!!!!!!!!!!!!
Hány éve is működik már? - kezdtünk kutatni a neten. Meg is lepődtünk az eredményen: "A Városligeti Műjégpálya 1870. január 29-én kezdte meg a korcsolyázó tömeg fogadását, mikor is Rudolf koronaherceg ünnepélyesen megnyitotta kapuit. A jégpálya megnyitását az 1869. november 12-én a Duna parti Steingasser (Petőfi) kávéház kártyatermében megalakult Pesti Korcsolyázó Egylet tette lehetővé, aki hosszas és kitartó közbenjárás után engedélyt kapott a városi tanácstól, hogy a Városligeti tó egy részén minden télen korcsolyapályát alakítson ki, amin a pesti hölgyek és urak díjtalanul élvezhetik a korcsolyázás minden örömét. Az első „korcsolyacsarnokot” a tó partján felállított kéthelyiséges kis fabódé testesítette meg, ami 1874-ben tragikus módon leégett. Ezt követően a városvezetés végleges engedélyt adott az új épület megépítésére, ami pár éven belül fel is épült Lechner Ödön építész keze alól kikerült tervek alapján." - olvashattuk a retrostrori.blogspot.hu-n. "A megnyitó után nagy lendülettel indult útjára a korcsolyások élete. A főépület díszes nagytermében csodálhatta meg a közönség a pazar kilátást. A legalsó szinten működött a korcsolyakötő helység, míg fenn a melegedő és a zenekari terem kapott helyett. Óriási lelkesedés kísérte a korcsolyázást a pestiek között, így a megnyitás utáni hetedik évben felmerült a bővítés kérdése. A kivételes lelkesedést az is indokolta, hogy ekkoriban sehol a világon nem volt még ekkora összefüggő nyitott jégpálya, mint a budapesti Városligeti. 1895-ben Francsek Imre tervei alapján neobarokk stílusú új épületet emeltek, és az építkezéssel egyidejűleg megkezdődtek a tó szabályozási munkálatai is."
Régi koris kép, a kezdetekről
Légifelvétel a Városligeti Műjégpályáról
- Szóval csak a Városligeti Műjégpálya az igazi? - kapta fel újra a mondatot a fiam, miután elfogyasztottuk az igazán remekbe sikeredett narancsos kacsát.
- Ühüm. - bólogattunk mint a vágyakozó gyerekek, egyszerre Józsival. A két fiatalnak összevillant a tekintete:
- Na akkor öltözzetek! Indulás! Lesz egy kis pót ajándék!
...és megérkeztünk! Igen, oda a Városligeti Műjégpályára. Hány éve, mit éve, évtizede nem jártunk ott, se én se a Józsi. Sokat változott, kitatarozták, elegáns teázó is van benne, különféle márkás tea kínálattal, van szendvics is, hideg, meleg, és sütik meg gesztenyepüré.
Nem volt viszont gesztenyeárus néni, aki újságpapírból tölcsérré csavart zacskókban adta a gesztenyét. Öt szem volt a legkevesebb amit vehettünk, 2 forintért... Máig érzem az ízét... Kurblis korcsolyát sem látni, viszont cipővel egybeépített reszelős elejű műkorcsolyát lehetett bérelni bármekkora méretbe. A gyerekek meg is tették, aztán husss, már suhantak is tova a jégen. Mi Józsival nem mertük bevállalni, mert hatvanon túl az ember nem nagyon vágyik egy bokatörésre, na adj Isten egy combnyaktörésre. Gyönyörködtünk a szemben lévő Vajda Hunyad várban, a korcsolyázókban, akik között volt egy idősebb elegáns pár is, akik szépen befésülve kifestve, átszellemült arccal keringőztek a jégen, körbe-körbe, mindegy milyen zene szólt. Néztük őket, aztán mondom Józsinak:
- Te, ezek nem ugyanazok?
- De. Már akkor is itt voltak, mikor mi hatévesen itt botladoztunk. Kortalanok...
S hallgattuk a zenét, mert az most is van, számot is lehet küldeni a legszebb lánynak, a legvagányabb fiúnak, mint a mi időnkben... Aztán teáztunk és tovább gyönyörködtünk, természetesen legjobban a gyerekeinkben.
Az én napsugaram...
...most már van két napsugaram!
Nagyon kellemesen telt velük a késő délután, kora este, meg úgy az egész nap. Nagyon valószínű, hogy ők is jól érezhették magukat, nemcsak mi öregek, mert hazafelé mind a négyen egyszerre énekeltük ordibálva azt a számot, ami ott kint, a Műjégen kúszott a fülünkbe.. annyira, de annyira olyan volt, mintha aranyporral szórta volna be az estét a napsugár, pedig nem is sütött a Nap!
